A kakukkfű az ősi gyógynövénytan szerint a trójai Helené könnyéből született.

Valójában azonban már jóval a trójai háború előtt ismerték, s egyike volt azoknak a növényeknek, amelyeket az ókori görögök és rómaiak füstölőként égettek isteneik oltárain. A növény latin neve (Thymus vulgaris) a görög thymon (bátorság) szóból ered: a növényt több nép hagyománya társította ezzel az erénnyel. A római katonák csata előtt kakukkfűvel illatosított fürdőt vettek, hogy minél bátrabbak és erősebbek legyenek, a görögök számára szintén ez a növény jelképezte a hősiességet. Továbbá a legenda szerint a kakukkfű más illatos füvekkel együtt Szűz Mária ágyául szolgált. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az “anyaság virágának” nevezték.
Forrás: Margaret Picton: Varázslatos füvek, Gyógynövények enciklopédiája

A gyógyászatban a főként a virágait és leveleit hasznosítják frissen, vagy szárítva. Már az ókorban felismerték gyógyhatásait, az egyiptomiak és az etruszkok a mumifikálás során alkalmazták, hiszen a kakukkfű remek antibakteriális tulajdonságokkal rendelkezik, valamint az egyik leghatékonyabb természetes tartósítószer. 
A görögök torokproblémáikat kezelték mézzel kevert kakukkfűvel, míg a romai katonák a csaták előtt főzetével locsolták le magukat. Úgy vélték, a növényből erőt és bátorságot nyernek. 
A középkorban az emberek gyakran helyeztek a párnájuk alá egy kis csokor kakukkfüvet bízva abban, hogy így elkerülhetik a rémálmokat, a kor dámái pedig, jókívánságként, virágzó kakukkfűszárat hímeztek a harcba induló katonák lovagi jelvényeire. 

A kakukkfű jó szolgálatot tesz:

Bőrápolásban is érdemes használni: 

Külsőleges felhasználásra készíthetünk belőle tinktúrát (alkoholos kivonatot) bedörzsölőnek izületi fájdalmak enyhítésére.
Vagy macerátumot (olajos kivonatot), amit különféle kencékbe (akár szappanba is) keverhetünk bele.

Érdemes megismekedni különböző fajtáival is. Leírások itt : —>